SZIKLA ESZPERANTÓ
  NYELVISKOLA

Hírek

KEZDŐ tanfolyam kezdete:


kedd - Csütörtök 17-20 óráig
2017. június 6.

Szombat 9-15 óráig
2017. június 10.
csoportlétszám betelt

Hétfő - Szerda 17-20 óráig
2017. július 10.

Vasárnap 9-15 óráig
2017. július 16.
















Néhány szó az Eszperantóról és megalkotójáról

Az eszperantó, amelyet az eszperantisták nem tekintenek mesterséges nyelvnek, hanem az indoeurópai nyelvcsalád legifjabb sarjának, 1887-ben született Lazaro Ludoviko Zamenhof (1859-1917) kezdeményezéséből; ő maga mondta magáról, hogy csak kezdeményezője, nem szerzője a nyelvnek. Valóban a 16 nyelvtani szabály és nem egészen 2000 szó, amellyel az eszperantó indult, csak csírája annak a kifejezésben és árnyalatokban gazdag nyelvnek, amellyé fejlődött. Ebben a fejlődésben része volt ugyan magának Zamenhofnak is, de nem kevésbé a nyelv többi művelőinek.
            A nyelv történetének első szakaszát a különféle reformjavaslatok megvitatása töltötte ki. 1894-ben azután Zamenhof szavazást rendezett, ekkor az eszperantisták többsége elvetett minden reformot. Ezt szentesítette 1905-ben az első kongresszus (Boulogne-sur-Mer) határozata, amely a nyelv zamenhofi magját „érinthetetlennek” nyilvánította. Ez a nyelv alapja, fundamentuma (Fundamento), s amit tartalmaz, az fundamentális szó vagy szabály.
            A szavazás után jelent meg Zamenhof fordításában a Hamlet, mintegy demonstrálva, hogy igazi nyelvről van szó, amelynek ilyen remekmű tolmácsolására is igénye lehet. Ettől kezdve Zamenhof nem szűnt meg ösztönözni az eszperantistákat szóval és példával, hogy fordítsanak, mégpedig elsősorban remekműveket; vállaljanak „nehéz feladatokat, mert csak így fog a nyelv kiművelődni”. További fordításai (Goethe: Iphigenia Taurisban, Gogol: A revizor, Moliėre: George Dandin, Schiller: A haramiák) mind gazdagabbak szavakban, s mind merészebbek a szóképek visszaadásában. Ez a merészség tudatos: Zamenhof ki is mondja, hogy a nyelv nem lehet meg a saját idiotizmusai nélkül. Ebből a szempontból, igen jelentős a „Proverbaro” c. közmondásgyűjteménye, amellyel úgyszólván nyelvkincset ajándékozott az eszperantónak. Hagyatékában maradt Andersen összes meséinek és az ószövetségnek a fordítása.
            A nyelv első művelői Zamenhof mellett javarész szlávok voltak: az orosz A. Kofman és V. Devjatnin, a lengyel Kabe, aki „a legelső eszperantó stiliszta” címet szerezte meg magának kiváló fordításaival, és A. Grabowski, „az az eszperantó költészet atyja”.
Az eszperantó nyelvtan első kodifikátora a francia Beaufront volt; a szóképzés törvényszerűségeire pedig a svájci René de Saussure derített világosságot.
            A két világháború között a nyelv nem csak kiállta a nagy próbát azzal, hogy túlélte a „kezdeményezőjét”, hanem sikerült fiatal, de gazdag és hatékony irodalmi nyelvvé is fejlődnie. William Auld, a skót eszperantista költő és esszéista írja (1961): „Ami Edmund Spenser ideje volt az angol, Ronsard és a Pléiade ideje a francia nyelvek, az volt a két világháború közötti idő a budapesti iskolával az eszperantónak”.
            Ekkor jelent meg Goethe Faustjának első része, Puskin Anyeginje, Madách: Az ember tragédiája, Petőfi János vitéze s a fordítások áttekinthető tömege Shakespeare, Tolsztoj, Heine, Upton Sinclair, J. K. Jerome, Axel Munthe, Manzoni, Selma Lagerlöf, a flamand Timmermans, a japán Kikucsi, a lett Rajnis, az észt Marie Under és F. Tuglas, a spanyol Benavente és a kínai Lu Hszin műveiből. Az újabb termésből Baudelaire teljes Fleurs du Malját, Dante teljes Divina Commediáját, Ibsen Peer Gyntjét, Szophoklész Oedipusz királyát és Antigonéjét, Shakespeare Othellóját és Lear királyát, a finn Kivi Hét fivérét, a teljes Kalevalát emelhetjük ki, továbbá a terjedelmes Antológiákat (katalán, bolgár, belga, észt, magyar, csehszlovák, svéd, svájci, dán, angol, kínai). Az eszperantó irodalmat teremtett s az irodalom irodalmi eszperantót.
            Ezekután nem csodálatos, hogy eredeti művek is keletkeztek, sőt vannak, akik csupán vagy elsősorban eredeti műveket írnak eszperantóul, pl. a francia Vallienne és Raymond Schwartz, a magyar Julio Baghy és Ferenc Szilágyi, az angol K. R. C. Sturmer és Marjorie Boulton, A svéd Stellan Engholm, a holland Bulthuis, a cseh Urbanová stb. Sőt alakult folyóirat, amely minden fordítást száműz, s csak eredetit hajlandó közölni.
            Lehetnek, akik mindezt elhibázottnak gondolják: szerintük egy nemzetközi érintkező nyelvnek más a rendeltetése, nem az irodalom, s ezenkívül egy fejlett irodalmi nyelv nehezebb i, és így nem kívánatos. Célszerűbb valami egyszerűbb pidzsin- vagy Basic-eszperantó.
            Ezzel az ellenvetéssel szemben áll viszont, hogy az eszperantó az egyetlen tervezett nyelv, amely irodalmat fejlesztett, egyúttal az egyetlen ilyen nyelv a több száz közül, amely életben maradt, s amely „más rendeltetését” is betölti több mint 100 éve az UEA (Egyetemes Eszperantó Szövetség) révén; ennek minden nagyobb városban vannak delegátusai, akik a tagok rendelkezésére állnak.
            Meg kell még emlékezni az eszperantó „belső eszméjéről” (interna ideo), ami körülbelül a népek közötti megértést és szeretetet jelenti. A mozgalomnak ez az érzelmi oldala is közrehatott a nyelv megmaradásában. Magyar írókra és költőkre sem maradt hatás nélkül a nyelvnek ez az érzelmi tartalma, a „nova sento” (új érzés): Babits például a „lelkek egyességéről” ír az eszperantóval kapcsolatban, Karinthy Frigyes szerint pedig aki eszperantóul beszél, az a „reményt beszéli”.

*

Ez a rendszeres nyelvtan az élő nyelvszokást, az irodalmi nyelvet, a nyelv „szellemét” igyekszik elsajátíttatni azokkal, akik tökéletesen a nyelv birtokába akarnak jutni úgy, hogy azt akár taníthassák és irodalmi fokon művelhessék is. Ehhez nyilván nagyobb terjedelem szükséges, mint a Fundamento 16 szabálya: voltaképpen az egész nyelvtant részletesen meg kell tárgyalni, hogy az egyes részletkérdésekben is megmutathassuk a kialakult s a magyartól esetleg eltérő nyelvi megoldást. A terjedelem tehát nem az eszperantó, hanem az emberi nyelv bonyolultságából adódik. A könyv tanulmányozója egyébként csakhamar meggyőződhet a nyelv szerkezetének rendkívüli könnyűségéről: az alaktan a lehető legegyszerűbb, a szóhasználattan, mondattan és szóképzés pedig szabályosságával, logikus voltával, világosságával tűnik ki; a nyelv mindenütt a legtermészetesebb megoldást választja. Ma is megvan különben annak a lehetősége, hogy csupán a változatlanul „érintetlen” Fundamento nyelvkincsét és 16 szabályát használjuk, ha csupán megértetni akarjuk magunkat, nem törődve a stílus tisztaságával. Ki-ki olyan gazdag, fejlett és árnyalt eszperantóval él, amilyenre szüksége van; ebben is a „szükséges és elég” elve érvényesül.
Emil Setälä, neves finnugor nyelvész írta az eszperantó nyelv pedagógiai értékéről: „Az eszperantó még hasznosabb is a latinnál, mert a nyelvtani kategóriákat hasonlíthatatlan tisztaságban tárja elénk, s ezért igen alkalmas az általános grammatika kifejtésére.”
(Kalocsay Kálmán)

*

ZAMENHOF
az eszperantó nyelv megalkotója

Dr. Ludwig Lazar Zamenhof 1859. december 15-én született Byalistokban, Lengyelországban, az akkor cári Oroszországban. Atyja nyelvtanár volt. Szülővárosában különféle népek éltek egymás mellett: oroszok, lengyelek, németek, litvánok és zsidók, akik nem értették meg egymást, és sokszor ellenségesen álltak egymással szemben. 1873-ban a Zamenhof család átköltözött Varsóba, ahol Zamenhof befejezte egyetemi tanulmányait, és először általános, majd később szemorvos lett.
Egy nemzetközi nyelv gondolatának megalkotásával már gyermekkora óta foglalkozott, mivel az emberek közötti meg nem értés legnagyobb akadályának a nyelvi különbözőséget tartotta. Hosszú éveken – 15 éven keresztül – dolgozott élete célján, míg 1887. július 14-én megjelentette „Eszperantó nyelvkönyv”-ét oroszul, amely 40 oldal volt, 16, kivételt nem ismerő nyelvtani szabályt és 904 szógyököt tartalmazott. Álnéven: D-ro Eszperanto aláírással jelent meg a nemzetközi nyelv első könyve, és innen kapta a nyelv is mai elnevezését.
Még ugyanebben az évben műve jelent meg lengyel, francia és német nyelven is. Zamenhof a nyelvet nem mesterségesen alkotott, kitalált szavakra építette, hanem latin, germán és szláv nyelvcsoportok élő szókincsére, felhasználva az összes kultúrnyelvben ismert és használt nemzetközi szavakat, és ezt a szókincset egy logikusan és tudományosan megszerkesztett nyelvtanra alapozta.
Nehéz anyagi körülmények között tartotta el családját, és mint szemorvos a szegényeket gyógyította. Ez nagyban gátolta, hogy teljes erejével az eszperantó ügyével foglalkozhasson. 1905-ben részt vett a Boulogne-sur-Mer-i első Eszperantó Világkongresszuson; ugyanabban az évben megkapta a francia becsületrendet. Később javult anyagi helyzete, azonban a sok megpróbáltatás szívét megviselte. 1917. április 17-én halt meg Varsóban.

Az első eszperantista csoport 1888-ban alakult meg Nürnbergben, és itt adták ki   1889-ban az első eszperantó folyóiratot.

Az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy Zamenhof sikeresen fejezte be az évszázadok óta folyó kísérletezéseket egy közös „semleges” nyelv megalkotására, és hogy zseniális műve hatékonyan elősegíti a népek közötti megértést és ezzel a béke szolgálatát.